Csábítás, csajozás - hogyan kell csajozni?: Sambop's Journal - Csábítás, csajozás - hogyan kell csajozni?

Tényleg, meg is van az új nyitás: Szia, like-ollak. Vagy jobb szeretnéd, ha bökdösnélek?

west82: köszi, látjátok az ilyen kritika esik jól az embernek, dicsérjetek még! Egyébként meg a push&pull az egyik legtermészetesebb módja a flörtölésnek, ugyanúgy benned van ez, mint bárki másban, csak ki kell hozni magadból.

2011. január 16.

Mint már mondottam volt, Londonban rengeteg időm volt gondolkodni magamról, a játékomról és persze a hibáimról. Ez utóbbi igazából a kardinális kérdés, amire a szombati PUA-találkozó is kiválóan rámutatott, amikor is Mex mindenkitől megkérdezte, mi hibádzik a játékában. Amikor ugyanis őszintén megvallottam, hogy mindenkinél többnek gondolom magam, és ezzel elriasztom az embereket, a tömeg egy emberként hördült fel. Nem véletlenül. Amikor az ember ilyet hall, általában arra gondol, kinek és mitől van ekkora arca, és úgy egyáltalán, mit hisz ez magáról? A probléma, hogy én nem hiszem, hanem tudom magamról, hogy az átlag fölött vagyok, csak körülnézek, és konstatálom, hogy mennyivel okosabb, értelmesebb, empatikusabb vagyok másoknál. Ha most mélyen belemennék, olyanokat mondanék, hogy egyszerre vagyok túlságosan racionális és rendkívül érzelmes, ami tulajdonképpen már-már pszichotikus, de azért nem kell rosszra gondolni, elmebeteg nem vagyok. (Az egész valószínűleg abból fakad, hogy a sok fájdalmat megélt introvertált személyiségem az agyam csúcsra járatásában találta meg a menekülőutat. Vagyis bár a kisgyermekkori fejlődésem során az érzelmekért felelős agyféltekem vált meghatározóbbá, a sorozatos kudarcok a rációért felelős agyféltekemet tették a mindenkori uralkodóvá - és a kettőjük közti harc a mai napig nem zárult le.) Az emberek adott pillanatban többnyire csak az egyiknek engednek teret, de bennem folyamatosan forrong a kettő, amitől viszont durván fennsőbbségi komplexusom van, mert az átlagnál sokkal jobban és gyorsabban átlátom a dolgokat. Persze ez hülyeség, nem lehetek én olyan különleges, vannak nálam gyorsabb észjárású emberek, és egyébként sem értem még el olyan sok mindent a "szupererőmmel", sem a munkában, sem a magánéletben, mert más a tudás és más a gyakorlat (mondjuk ez meg frusztrál), de akkor is bennem van ez az önmagasztalás, ha az általános emberi interakcióimban nem is (mert azért találok értékes embereket, pl. a barátaim), az ismerkedésben mindenképp.

Ez egyfelől remek, mert egy magabiztos, értékeivel tisztában lévő férfi képe jön le a lánynak, másfelől viszont káros, mert rengeteg nőt kiszórok már a megnyitás előtt, mondván, nem méltó hozzám. Ez nem kifogás, semmi köze az AA-hoz (most újra van egy pici bennem, de ez nem lesz probléma), egyszerűen rájuk nézek, és pár gesztusból, megnyilvánulásból tudom (vagy csak következtetek?) a defektjére - vagyis hogy miért nem érdemes az időmet pazarolnom rá. Természetesen volt már, hogy tévedtem, és pont ez az, amiért fel kell hagynom ezzel a hozzáállással, mert így rengeteg olyan nőről is lemaradok, akik lehet, hogy valamely rejtett tulajdonságukkal kompenzálni tudják a számomra nem tetsző jellemzőiket. Viszont ez rohadtul nehéz, mert ez nem csak egy PUA-ság által felvett maszk, hogy most mindent tudok a nőkről, az átlagember meg jobb, ha elbujdos elölem a sarokba, egész életemben ilyen voltam: túlontúl okos és fennsőbbrendű. Persze ez AFC-koromban nem jött ki ennyire, csak belül tudtam az igazságot, de így, hogy már teret engedtem a személyiségemnek, bátran merek magasról lefelé tekinteni.

Sosem használandó mankó

A másik hiányosságom az a többeknél is kritikus első 5-10 perc. Elkezdek a lánnyal beszélgetni, de ha nem látom benne azt a fentebb is említett pluszt (vagyis ami bizonyítaná, hogy nekem való), nem lesz belőle semmi. Ezeket eddig elintéztem annyival, hogy nem nekem való a lány, hosszú távon úgysem lett volna jó, de ez nem feltétlenül igaz. Lehet, hogy ha lekevernék egy 5-10 perces interaktív stand upot, segítenék neki feloldódni, és utána minden mehetne ugyanúgy, mint amikor alapból megvan az a bizonyos szikra. Ezt ugyebár Frici tanácsolta a nyáron, de csak most volt alkalmam komolyan utánagondolni, illetve kidolgozni bármikor bevethető push-pull szövegeket, amik remekül elindítják és tovafonják a beszélgetést. Mindig is rutinellenes voltam (persze kezdetben használtam két sajátot), de ez igazából nem is azért kell, hogy mindenképpen ezzel csajozzak, csak a tudat kedvéért, hogy ha kifogyok a mondanivalóból, legyen mihez nyúlnom.

Igazából ez az a két kritikus pont, amin múlik a további fejlődésem, és persze el kell végre döntenem azt is, mennyire akarok szexuálisan aktív lenni. Ahogy Frici fogalmazott, ki kell eresztenem magamból az állatot, mégpedig azért, mert már nem elégszem meg a telefonszámokkal, a vad csókcsatákkal, tovább akarok lépni, vagyis olyan szintre fejleszteni a játékomat, hogy a lány másnap is alig várja majd, hogy elhívjam randira. Ezt eddig nem mindig sikerült elérni, de mostantól azon leszek, hogy az ismerkedésnek ez a része is tökéletesen menjen.

Túl sok az agyalás?

Egyébként lehet úgy is tekinteni erre az egészre, hogy túlbonyolítom, elvégre a csajozás nem olyan nagy truváj, ha tetszik a lány, oda kell menni, flörtölni vele, számot cserélni, aztán randizgatni. Egyszerű ez, mit kell itt túráztatni magunkat? De talán pont ebből látszik, mennyire másképp gondolkodom (de vajon tényleg?), és végülis sosem baj az, ha időnként megáll az ember, és igazán elgondolkodik saját magán.

2011. január 20.

Be is jött, meg nem is a tervem: gondoltam a szándékoltan provokatív írásomra kapok majd egy-két virtuális pofont, jót tesz az az elszállni készülő lelkemnek, ehelyett kaptam két privát üzenetet (ezúton is köszönet érte Enriquenek és Stifnek), tele olyan tanácsokkal, amelyek teljesen más megvilágításba helyezik a hibáimat (arról nem is beszélve, hogy ezek önmagukban jelzik, hogy felesleges úgy magasztalnom magamat).

1. ezek csak gondolatok, ergo meg tudok szabadulni tőlük, csupán azzal, hogy nem foglalkozom velük és legfőképpen nem táplálom őket. Elvégre miért foglalkozzak vele, ha végső soron ártok vele magamnak?
2. ha világmegváltó gondolatokra vetemednék, mert érzem, hogy van bennem valami plusz, ne feltétlenül a gondolkodás módszerével adjam ki magamból, mert azzal ismét csak a fennsőbbrendűségi komplexusomat racionalizálnám. Ideje elkezdenem meditálni.
3. jobban kell nyitnom az emberek felé, méghozzá pozitív prekoncepcióval. Csajozásra lefordítva (ahogy fentebb is elhangzott): Jobb úgy tekinteni egy nőre, hogy klassz vele kapcsolatban minden.

2011. január 19.

Nem írtam el a dátumot, egy kicsit visszább mentem az időben, mert ezzel még tartozom magamnak, ha mással nem, egy kiadós seggberúgással mindenképp. Kellemesen indult az este, énekeltünk-bulizgattunk a srácokkal (aki tudja, hányadszor írom ezt le, kap egy éves Sambop's Journal előfizetést), amikor is egy igen-igen távoli szockörös csajt mutattak be nekem, mondván csinos is, szingli is, tessék kezdeni vele valamit. Az elején kicsit tartózkodó voltam (első hiba: a James Bond-figura az életben ritkán működik), de idővel azért fölengedtem, és olyan vad táncot lejtettem a lánnyal, hogy tudtam, ezt már csak azzal ronthatom el, ha továbbra is tánccal próbálom elütni az időt és a kínálkozó lehetőséget. Pár szám után jeleztem neki, hogy most kimegyünk beszélgetni, ami be is jött, élvezetes beszélgetést folytattunk, amolyan flört-komfort keverékét, de a kino valahogy nem stimmelt: engedte is, meg nem is, közeledett is, meg nem is, de éreztem, hogy még nagyon nem egyértelmű a helyzet, többet kell adnom magamból, ha meg akarom törni a jeget. Mivel közben remek szócsatákat vívtunk, nem aggódtam, gondoltam, idővel úgyis megadja magát, egy ennyire jó beszélgetést nem fog csak úgy otthagyni. Tévedtem. Váratlanul bejelentette, hogy vissza akar menni a többiekhez, és mivel tudtam vagy inkább ismét csak éreztem, hogy nem shit testről vagy kontrollharcról van szó, hanem csak nem kért belőlem (pedig jól érezte magát), teljesen letaglózott.

Innentől kezdve mintha elvesztettem volna a mojomat. Egy nő, akinek megmutattam magam és nem kellettem. Az ismerkedésnek ebben a szakaszában ez még sosem fordult elő velem. Keveset nyitok, nehezen indulok el, de ha már benne vagyok, elvarázsolom őket. Őt nem, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Vicces, hogy pont ekkortól kezdett el igazán tetszeni, ami igazából azt jelenti, hogy megnyerte a "kontrollharcot", én meg needy-ként koslat(hat)tam utána. Mivel az nem kifizetődő, az este további részében két alternatíva közt örlődtem: utána megyek és needy leszek (mert belül már az voltam), vagy nem megyek utána, de úgy nem is lesz belőle semmi. A végén természetesen valahol a kettő között sikerült "teljesítenem", ami a végeredményt tekintve a nagy nullával egyenlő. Az egészet egyébként könnyedén megelőzhettem volna, ha nem követem el eddigi pályafutásom legnagyobb amatőr hibáját, és zárom a lányt valahogy (nclose vagy kclose) a beszélgetés csúcspontján. Nem tettem, így lemaradtam róla.

Hazafelé iszonyatosan mérges voltam magamra, a düh csak úgy fortyogott bennem amiért nem sikerült a lányt megszereznem. Szerencsére másnap (ma) már lenyugodtam, csupán az elszalasztott lehetőséget sajnáltam, hogy nem sikerült azt nyújtanom, amit akartam. Csúnya hibát követtem el, de már csak ez a lényeg, nem a lány. Kizárólag a fejlődésem a fontos, s ezzel most egy életre megtanultam a leckét.

Így van, de a biztonság kedvéért maradok a barnáknál, velük legalább egyszerre jutok a csúcsra.

west82: köszi, látjátok az ilyen kritika esik jól az embernek, dicsérjetek még! Egyébként meg a push&pull az egyik legtermészetesebb módja a flörtölésnek, ugyanúgy benned van ez, mint bárki másban, csak ki kell hozni magadból.

2011. január 16.

Mint már mondottam volt, Londonban rengeteg időm volt gondolkodni magamról, a játékomról és persze a hibáimról. Ez utóbbi igazából a kardinális kérdés, amire a szombati PUA-találkozó is kiválóan rámutatott, amikor is Mex mindenkitől megkérdezte, mi hibádzik a játékában. Amikor ugyanis őszintén megvallottam, hogy mindenkinél többnek gondolom magam, és ezzel elriasztom az embereket, a tömeg egy emberként hördült fel. Nem véletlenül. Amikor az ember ilyet hall, általában arra gondol, kinek és mitől van ekkora arca, és úgy egyáltalán, mit hisz ez magáról? A probléma, hogy én nem hiszem, hanem tudom magamról, hogy az átlag fölött vagyok, csak körülnézek, és konstatálom, hogy mennyivel okosabb, értelmesebb, empatikusabb vagyok másoknál. Ha most mélyen belemennék, olyanokat mondanék, hogy egyszerre vagyok túlságosan racionális és rendkívül érzelmes, ami tulajdonképpen már-már pszichotikus, de azért nem kell rosszra gondolni, elmebeteg nem vagyok. (Az egész valószínűleg abból fakad, hogy a sok fájdalmat megélt introvertált személyiségem az agyam csúcsra járatásában találta meg a menekülőutat. Vagyis bár a kisgyermekkori fejlődésem során az érzelmekért felelős agyféltekem vált meghatározóbbá, a sorozatos kudarcok a rációért felelős agyféltekemet tették a mindenkori uralkodóvá - és a kettőjük közti harc a mai napig nem zárult le.) Az emberek adott pillanatban többnyire csak az egyiknek engednek teret, de bennem folyamatosan forrong a kettő, amitől viszont durván fennsőbbségi komplexusom van, mert az átlagnál sokkal jobban és gyorsabban átlátom a dolgokat. Persze ez hülyeség, nem lehetek én olyan különleges, vannak nálam gyorsabb észjárású emberek, és egyébként sem értem még el olyan sok mindent a "szupererőmmel", sem a munkában, sem a magánéletben, mert más a tudás és más a gyakorlat (mondjuk ez meg frusztrál), de akkor is bennem van ez az önmagasztalás, ha az általános emberi interakcióimban nem is (mert azért találok értékes embereket, pl. a barátaim), az ismerkedésben mindenképp.

Ez egyfelől remek, mert egy magabiztos, értékeivel tisztában lévő férfi képe jön le a lánynak, másfelől viszont káros, mert rengeteg nőt kiszórok már a megnyitás előtt, mondván, nem méltó hozzám. Ez nem kifogás, semmi köze az AA-hoz (most újra van egy pici bennem, de ez nem lesz probléma), egyszerűen rájuk nézek, és pár gesztusból, megnyilvánulásból tudom (vagy csak következtetek?) a defektjére - vagyis hogy miért nem érdemes az időmet pazarolnom rá. Természetesen volt már, hogy tévedtem, és pont ez az, amiért fel kell hagynom ezzel a hozzáállással, mert így rengeteg olyan nőről is lemaradok, akik lehet, hogy valamely rejtett tulajdonságukkal kompenzálni tudják a számomra nem tetsző jellemzőiket. Viszont ez rohadtul nehéz, mert ez nem csak egy PUA-ság által felvett maszk, hogy most mindent tudok a nőkről, az átlagember meg jobb, ha elbujdos elölem a sarokba, egész életemben ilyen voltam: túlontúl okos és fennsőbbrendű. Persze ez AFC-koromban nem jött ki ennyire, csak belül tudtam az igazságot, de így, hogy már teret engedtem a személyiségemnek, bátran merek magasról lefelé tekinteni.

Sosem használandó mankó

A másik hiányosságom az a többeknél is kritikus első 5-10 perc. Elkezdek a lánnyal beszélgetni, de ha nem látom benne azt a fentebb is említett pluszt (vagyis ami bizonyítaná, hogy nekem való), nem lesz belőle semmi. Ezeket eddig elintéztem annyival, hogy nem nekem való a lány, hosszú távon úgysem lett volna jó, de ez nem feltétlenül igaz. Lehet, hogy ha lekevernék egy 5-10 perces interaktív stand upot, segítenék neki feloldódni, és utána minden mehetne ugyanúgy, mint amikor alapból megvan az a bizonyos szikra. Ezt ugyebár Frici tanácsolta a nyáron, de csak most volt alkalmam komolyan utánagondolni, illetve kidolgozni bármikor bevethető push-pull szövegeket, amik remekül elindítják és tovafonják a beszélgetést. Mindig is rutinellenes voltam (persze kezdetben használtam két sajátot), de ez igazából nem is azért kell, hogy mindenképpen ezzel csajozzak, csak a tudat kedvéért, hogy ha kifogyok a mondanivalóból, legyen mihez nyúlnom.

Igazából ez az a két kritikus pont, amin múlik a további fejlődésem, és persze el kell végre döntenem azt is, mennyire akarok szexuálisan aktív lenni. Ahogy Frici fogalmazott, ki kell eresztenem magamból az állatot, mégpedig azért, mert már nem elégszem meg a telefonszámokkal, a vad csókcsatákkal, tovább akarok lépni, vagyis olyan szintre fejleszteni a játékomat, hogy a lány másnap is alig várja majd, hogy elhívjam randira. Ezt eddig nem mindig sikerült elérni, de mostantól azon leszek, hogy az ismerkedésnek ez a része is tökéletesen menjen.

Túl sok az agyalás?

Egyébként lehet úgy is tekinteni erre az egészre, hogy túlbonyolítom, elvégre a csajozás nem olyan nagy truváj, ha tetszik a lány, oda kell menni, flörtölni vele, számot cserélni, aztán randizgatni. Egyszerű ez, mit kell itt túráztatni magunkat? De talán pont ebből látszik, mennyire másképp gondolkodom (de vajon tényleg?), és végülis sosem baj az, ha időnként megáll az ember, és igazán elgondolkodik saját magán.

Rég írtam a naplómba. Úgy fél éve, ha jól számolom. Az ok egyszerű: elvesztettem magam, hogy újra megtaláljam. Karrier területén annyira nem jött össze semmi, hogy egyszerűen nem volt értelme csajoznom. Nem volt mire. Vannak lejtmenetek az életben, de ha valamilyen lehúzó dolog évek óta stagnál, és bárhogy próbálok ellene tenni, nem történik változás, az bizony egy idő után felőrli az embert.

Mondjuk ennek ellenére - valamely csoda folytán - Valentin-napkor még volt egy szép játszmám egy földöntúli szőkével, de barátja volt, és nem engedte - egyébként nagyon helyesen - áttörni a gátat. Emlékezni viszont jó rá: teremről teremre követett (s kergette vele őrületbe a barátnőjét), de amikor elkezdtem komolyabban fűzni, azonnal visszaszaladt a barátnőjéhez. Első blikkre azt mondanám, játszott velem, de láttam a szemében, hogy őrlődik a két véglet közt: akart engem, de megcsalni sem akarta a barátját. Van ez így, minden nem jöhet össze.

Igazából májusban láttam meg a fényt az alagút végén, amikor végleg elegem lett a magyar munkaerőpiacból, s úgy döntöttem, saját vállalkozásba kezdek. Méghozzá abból, amihez a legjobban értek: az íráshoz. Végre elkezdtem írni a könyvemet, ami nemcsak lefoglalt, hanem értelmet adott a mindennapjaimnak. Volt értelme nap mint nap fölkelnem, volt mire büszkének lennem. Végre valaki voltam a saját szememben. Időnként már újra lementem csajozni, szereztem is egy pár telefonszámot, de éreztem, még valahogy nem tartok ott fejben, ahol kellene. Tökéletes példája volt ennek egy óriási játékom, amit bizonyos okok miatt végül elcsesztem, de nem bánom, mert igazából úgysem akartam azt a csajt. Ha nem őrlödtem volna annyit rajta, hogy kell-e a csaj vagy sem, jobban is kijöhettem volna belőle, mondjuk szockörbe behúzhattam volna, de ez van, tanultam belőle, legközelebb már nem követem el ezt a hibát.

Újrakezdés ígéretes folytatással

Július elején újra erőre kaptam. A könyvet már félig megírtam, szockörömet sikeresen bővítettem, és egyre többször vettem részt különféle szabadidős programok szervezésében (kirándulás, tollaslabdázás, éjszakai kocsmatúra stb.) - sőt mára már én lettem az egyik fő szervező. Ennyi történéssel, élettel a hátam mögött úgy gondoltam, itt az ideje ismét belemerülni a csajozásba. Eggyel azonban nem számoltam. A félév kihagyás (ami az apró történésektől eltekintve igazából 9-10 hónapos kihagyás) ismét AA-t eredményezett. Mondjuk nem a régi fajta AA-t, nem a visszautasítástól való félelem bénított le, inkább csak a megszólítás szokása veszett ki belőlem. Mivel a csajozásnak ez az alapja, ezért eldöntöttem, a júliust AA-irtásra szánom, nem telhet el úgy egy nap, hogy legalább egy nővel ne kerüljek valamilyen szándékolt interakcióba. Jelentem, a projekt jó ötlet volt, a kivitelezés viszont pocsék. Csak a rendelkezésre álló napok felében tettem a sikerért, ezért - mivel úgyis közeledett - a siófoki nyaralásunkat tettem meg küldetésem helyszínéül.

Sajnos mivel előtte négy napig folyamatosan buliztam, Siófokra már betegen mentem le, de nem érdekelt, a küldetésemet teljesítenem kellett. Összesen 4 este állt rendelkezésemre (az elsőn mindig berúgunk, csak úgy akklimatizálódásképpen), s ebből hármat szépen végig is toltam. A legnehezebbet, az elsőt ráadásul teljesen józanul, mert az állapotom az első este után csak romlott, és nem akartam, hogy idő előtt haza kelljen mennem. Kaptam a poofokat rendesen, és meg kell mondjam, nem esett jól, de megvolt a hatása. Másnap már csak feleannyit kaptam, a végére pedig már majdnem kclose-ig jutottam egy balettos lánnyal. Az is csak azért nem sikerült, mert amikor valami szexiset akartam a fülébe súgni, telibeköhögtem. Kétszer. A tánctéren tehát egész jól leküzdöttem az AA-mat, még egy 9-10-es csajhoz is odamentem, bár ebben benne voltak a velünk együtt bulizó debreceni PUA-k is: amikor hívtam őket wingelni, mondták, hogy már háromszor küldte el őket a csaj. Mondtam magamban, ha őket háromszor, akkor nehogy már én egyszer se menjek oda! Elfogott egy "Ki, ha én nem?" érzés, és akkor is cselekedtem, amikor tudtam (jobban mondva csak hittem), hogy semmi esélyem. Challenge accepted! - ez volt a mottóm a héten, és meg kell mondjam, baromi jó érzés így élni.